Az élete a tenisz körül forog, amit mi csak a képernyőről ismerünk. Arról viszont nem hallottunk, hogy volt idő, amikor nézniük kellett az akciós árcímkét is a bevásárló központ élelmiszerei között. És keveset tudunk arról, hogyan élnek, készülnek a profi teniszezők, miről mondanak le, és mit látnak az utazásaik során. Mint ahogy arról is, hogy egy olyan klasszis teniszező, mint Timi, mivel, hogyan tölti el az idejét a versenyek közben, hogyan éli a magánéletét és mik a tenisz utáni tervei.

Igen, a történet igaz, az édesapám tett rá a teniszütőjére, miután hazahoztak a szüleim a kórházból. Már a nővéremről is készült ilyen fotó, így ez már-már családi hagyománynak mondható nálunk. A képet egyébként szeretem, az ütő jóval nagyobb, mint én voltam, szerintem nagyon cuki fotó.

A családunk egy vidéki kisvárosból származik, szüleim a mai napig ott is élnek. Nem luxuskörülmények közé születtem. Mindenért, amink van, a szüleim megdolgoztak. Régebben éjszakai szórakozóhelyet, tekepályát és konditermet üzemeltettek Sopronban. Persze mindezt egy helyen, ahol a teniszpályákat is bérelték. Édesapám már ekkor is edzősködött, így én is mindig ott lábatlankodtam az edzéseken. Mondhatni, ebbe a közegbe születtem bele. Manapság egy konditerem üzemeltetése mellett 6 salakos teniszpályát tartanak fenn. Azt gondolom, anyukám a család lelke, apukám pedig a motorja.

Rendkívül eleven, mozgékony gyerek voltam, mindig tele kék-zöld foltokkal. Imádtam a labdajátékokat, órák hosszat le lehetett foglalni egy kosár- vagy teniszlabdával. Boldog emlékek ezek számomra.

A magyarázat egyszerű, a nővérem ekkor már teniszezett és anyukám kategorikusan kijelentette, hogy én biztosan nem leszek teniszező. Sportolni viszont mégiscsak kell, így úszni kezdtem. De nem igazán szerettem, nekem túlságosan unalmas és egyhangú volt. Előfordult olyan alkalom, hogy úszásedzés helyett elmentünk a mamához egy sütire. Aztán amikor haza kellett menni, bevizeztük a hajam és úgy mentünk haza, mintha edzésről jönnék. Végül Édesapám elé álltam és közöltem vele, hogy én teniszezni fogok, ha tetszik neki, ha nem. Nem tetszett. Eleinte nem is foglalkozott velem, de amikor látta, hogy van érzékem hozzá és tényleg imádom, átvette az edzéseim irányítását.

Nem hiszem, hogy ez kiderülhet ilyen korban. Nyilván vannak tehetségesebb, a munkát jobban bíró gyerekek. Sajnos nagyon sok tehetség elkallódik, és ez nem az ő hibájuk, egyszerűen egy ilyen rendszerben élünk. Az köztudott, hogy a tenisz nagyon drága sport, így attól, hogy ügyes valaki, még nem adott az elitbe tartozás. Amikor 11 éves voltam, az egy évvel idősebbek nagyon elvertek. Két év múlva viszont már Európa legjobbjai közé tartoztam. Azt gondolom, a sikerhez kell tehetség, fanatizmus, elhivatottság, szenvedély, munkabírás, hit és egy jó adag szerencse is.

Bevallom, hogy ez nem volt egyszerű. Ő már ugyanezt a testvéremmel végigcsinálta, és anyukámmal pontosan tudták, hogy mit vállalnak velem újra. Viszont azt ki kell emelnem, hogy amikor fiatalabb voltam, a teniszt mi nem „vittük haza”. Ahogy a filmekben szokták mondani, ami a pályán történt, az ott is maradt. A szüleim nem a testvéremen és rajtam akarták kiélni a tenisz sikerek hiányát. Apa is teniszezett, még hozzá nem is rosszul, de a szocializmusban nem volt lehetősége utazni, és a komoly versenyzéshez megfelelő felszerelés sem volt. A családommal a mai napig nagyon szoros a kapcsolatom, nélkülük nem tartanék ott, ahol. Volt, hogy nélkülöztünk és napról-napra éltünk a versenyeken, vagy a szupermarket leárazott dolgai közül ettünk napokon át. Már csak ezért sem fogom elfelejteni soha, hogy honnan jöttem és kinek mit köszönhetek.

Zsizsi (a nővére beceneve) nagyon ügyes, nagy munkabírású játékos volt. A juniorok között a legjobb 20-ban jegyezték a világranglistán. Olyan sztárokat vert meg, nem is egyszer, mint Kuznetsova vagy Jankovic, és ez csak keveseknek sikerült. Sajnos akkoriban nem voltak adottak a lehetőségek arra, hogy edzővel utazzon, így nagy hendikeppel indult. Aztán 19 évesen elfogadta a UC Berkeley egyetem teljes ösztöndíját. A Berkeley-n végül két szakon végzett és emellett 2006-ban egyéni egyetemi teniszbajnok lett, ami a Divízió I-ben egyetlen magyarnak sem sikerült még, illetve megnyerte egyeteme első egyéni bajnoki címét is.

Ha nem hittem volna abban, hogy sikeres lehetek, már tini koromban abbahagytam volna az egészet. A tenisz rettentő lemondásokkal jár, nekem nem volt koszorúcskám, érettségi bankettem, nem voltak bulik, kimaradtak a gimis éveim, de mindezt nem bánom, hiszen azt csinálom, ami a szenvedélyem. A tenisz 24 órás elfoglaltság, hiszen nemcsak a labdák ütögetéséből áll. Napi több órát töltök a konditeremben, a futópályán, a fiziónál, illetve a táplálkozásomra is nagyon kell figyelnem.

Magyarország nagyon sok sikeres junior sportolóval van megáldva szerencsére, a példám nem egyedülálló. Büszke vagyok arra, hogy szinte minden korcsoportban a világ elitjéhez tartoztam, és hogy kislány korom óta sikeresen képviseltem Magyarországot Európa és a világ legnagyobb versenyein.

Életem első profi döntőjét a névnapomon vívtam, majd egy hétre rá, a 16. születésnapomon megnyertem életem első profi versenyét. Innen szerencsére viszonylag gyorsan „megmásztam a szamárlétrát”, hiszen 18 évesen megnyertem életem első WTA versenyét Monterreyben, Mexikóban. Az elődöntőben a nagyon jó formában lévő Sara Erranit vertem meg, a döntőben pedig szinte eksztázisban teniszeztem. Nem feltétlenül csak a győzelmekre emlékszem szívesen, büszke vagyok a Simona Halep, illetve a Maria Sharapova elleni US Openes vesztes meccseimre is, a top 10-es Coco Vandeweghe legyőzéséről nem is beszélve. Természetesen voltak nagy páros sikerek is, a wimbledoni párosdöntők Venus és Serena Williams ellen, a megnyert Australian Open tavaly, a két VB-címem, szóval úgy gondolom, hogy szép sikerekben volt már részem és remélem, hogy még lesz is.

Leginkább alvással vagy olvasással. Szeretem magam képezni, így éppen franciául tanulok, szeretek angolul könyveket olvasni, illetve érdekel a lakberendezés is, éppen a napokban fogok elkezdeni egy ilyen kurzust. Amikor versenyen vagyok, azt nem úgy kell elképzelni, hogy várost nézek és lazítok, ha éppen veszítek, akkor gőzerővel készülök a következő kihívásokra. Így ugyan sok helyen jártam már, mégis keveset láttam.

Szeretek elsőként érkezni reggel a pályára, ha éppen nincsen meccsem, ugyanis a legtöbb játékos nem kedveli a korai edzéseket, így a pályák szabadok. A konditeremben sincs ilyenkor tumultus, így legtöbbször mire a legjobbak kiérnek, én már végeztem a délelőtti programmal. Ebéd után még egy edzés, este pedig lazítás. Mint minden teniszező, én is babonás vagyok, így amikor valami valahol „bejött”, a következő napokban, esetleg évben is ugyanúgy csinálom. Monterreyben például ugyanazon a helyen vacsoráztam és ugyanolyan tésztát ettem. Az utolsó napon már a könyökömön jött ki, de muszáj volt. Meccsnapon mindig a mérkőzéshatározza meg az időbeosztást. Van, hogy csak nagyon későn játszom, így egész nap a szállóban vagyok, maximum egy kicsit kondizok vagy kimegyek a levegőre futni, mielőtt bemelegítenék. A teniszezők élete nem glamour és csillogás, ahogy azt a sztárhírekben mutatják. A valóságban bőröndből élünk, a hotelszobán és a pályán kívül sok mindent nem látunk.

Természetesen szeretnék újra a Top30-ba kerülni. Tudom, hogy rögös lesz az út, de nem lehetetlen. Párosban a barátnőmmel és társammal, Kikivel (Kristina Mladenovic) pedig nem lehet más a célunk, mint újabb Grand Slam tornákat nyerni.

Köztudott rólam, hogy bolondulok a cipőkért, nekem ez a hóbortom. Egy-egy értékesebb darab megvásárlását azonban eredményhez kötöm, így mindig jó szívvel nézek ezekre a csodákra. Emellett érdekel a divat, a lakberendezés, a nyelvtanulás, szeretek klasszikus módon - és nem tabletről - könyveket olvasni. Ha éppen nem edzésidőben vagyok, hanem kapok pár nap pihenőt, én is szeretek a barátaimmal lógni, vásárolgatni, illetve a párommal, családommal tölteni az időt, ugyanis erre nincs sok lehetőségem. Nem hiszem, hogy más lennék a korombeli lányoknál, maximum többet utazom, de a civil Timi egy mosolygós, megközelíthető, csupa szív lány egy vidéki kisvárosból.

Stabil háttérre, szeretetre, megbecsülésre, mindemellett viszont büszke vagyok a függetlenségemre és arra, amit eddig elértem az életben. Az én életvitelemhez erős, támogató háttér kell, amit szerencsére meg is kapok itthonról, illetve néha a megértés sem árt. Vannak napok, amikor legszívesebben senkivel sem beszélnék egy szót sem, vagy annyira fáradt vagyok, hogy nincs kedvem társalogni.  

Remélem, hogy ez még picit odébb van, de a lakberendezés területén szeretnék majd tevékenykedni, illetve a sport közelében szeretnék maradni. Annyi mindent adott nekem a sport, én is szeretnék majd valamit visszaadni azért a sok jóért, amiben eddig részem volt. Konkrétumot még nem igazán tudok mondani, de biztos vagyok benne, hogy ha elérkezik az idő, lesznek terveim.