Radnótitól az olimpiáig

Egészség Expo 2020

Csisztu Zsuzsa sokak számára egy televíziós személyiség. Hol van már a köztudatból az Európa kupa győztes, olimpikon tornászlány képe?

Aki azonban ismeri, jól tudja, hogy az soha nem tűnt el, mindig is jelen volt és van, csak közben fejlődött, épült és kiteljesedett. Televíziós riporterré, műsorvezetővé, műsorkészítővé és íróvá. Feleséggé és anyává, nemzetközi és hazai sportvezetővé. És mindezt egyszerre, minden területen helytállva, mégsem elszállva. 

Milyen volt a gyerekkora, mivel foglalkoztak a szülei?

Az édesapám és az édesanyám is művészek voltak. Édesapám festőművész és grafikusművész volt, és ennek megfelelően művészlélek, aki nagyon nagy befolyással volt az egész életemre.Így, amikor édesapámmal mentünk az edzésekre, akkor tőle verseket hallottam, Radnótit meg József Attilát és Shakespeare szonetteket. Édesanyám viszont zeneileg volt nagyon képzett, mert anyai nagypapám karmester volt, édesanyám pedig kottagrafikus lett. Mondhatnánk akár azt is, hogy elfajzottam, mert tornász lettem, de végül is a torna, ha más formában is, egy nagyon erős művészi kifejezésforma.

Miért pont a tornát választotta?

Ez egy eleve „elrendelt” dolog volt az életemben. Annyira mozgékony és filigrán gyerek voltam, és az egész alkatom annyira a tornára termett, hogy anyukám, aki balettozott és tornászott is lány korában úgy gondolta, ez pont nekem való. Mondjuk nem is nagyon volt más választása, mert az óvodában már szóltak, hogy anyuka, ez a gyerek ön és közveszélyes, csináljanak vele valamit! Úgyhogy a torna valóban egy magától értetődő, természetes választás volt. Aztán, ahogy kell, a KSI-ben (Központi Sportiskola) kötöttem ki, ami akkor az egyik legjobb utánpótlás nevelő intézmény volt.

Tízszeres magyar bajnok, 3-szoros mesterfokú bajnok, Európa kupagyőztes, olimpikon. Hogyan élte meg olyan fiatalon a sikereket?

Az az igazság, hogy a tornasportban az ember nagyon hamar megtanulja, hogy mindenért milyen hihetetlenül sokat kell dolgozni. Még a legapróbb sikerért, mondjuk egy új mozdulat elsajátításáért is mennyi munkát kell elvégezni. A közönség nem tudja, hogy amíg az ember megtanul egy hátra szaltót a gerendán, abban hány évi munka van. És az egy darab hátra szaltó fabatkát sem ér, mert az csak egy gyakorlatnak egyetlen eleme, ami egy másodpercig tart, míg az egész gyakorlat egy perc harminc másodperc összesen. És akkor még csak egy szerről beszéltünk, és hol van még a többi négy? Mire az ember odaér, hogy a nyakába akasztanak egy érmet, vagy nyer egy kupát, addig már olyan sokszor pofonvágta a sportág, annyiszor esett le a szerről, hogy bőven volt ideje megtanulni az alázatot és helyén kezelni a dolgokat.

Az aktív sport után jött a TF, végül ösztöndíjasként a Minnesotai Egyetem, ahol televíziózást tanult. A sport után – a TF is ide tartozik - miért pont ezt a területet választotta?

Kicsit magától értetődő volt az egész. Kint voltam a Szöuli Olimpián, mint tornász, amikor a Telesport meghirdette az akkori sportriporter kerestetiket. Az édesanyám adta be a jelentkezésemet. Sikerült, és amikor odakerültem, kisebb nagyobb feladatokkal bíztak meg. Ezt követően nyertem el az ösztöndíjat Amerikába a MinnesotaiEgyetemre. Ott aztán már azzal a céllal választottam szakirányt, hogy én televíziózni szeretnék. Mire befejeztem az iskolát, a múltamból adódóan egyértelmű volt számomra, hogy a sporttelevíziózás területén szeretnék elhelyezkedni. Döntésemet segítette, hogy akkoriban nagy volt a kereslet a fiatalok iránt, ráadásul sportolói múlttal is rendelkeztem, ami szintén előnyt jelentett. Az amerikai egyetemnek köszönhetően pedig angolul is jól beszéltem. Emellett jelentős jártasságom volt a torna világában, amit oda – vissza ismertem. Akkoriban épp szakemer hiány alakult ki, hiszen Gyulai Istvánt - aki éveken keresztül kimagaslóan végezte munkáját - megválasztották a Nemzetközi Atlétikai Szövetség főtitkárának. Ennek köszönhetően megüresedett az összes olyan sportág közvetítése, mint például a torna, műkorcsolya, jégtánc, vagy a ritmikus gimnasztika és az összes ilyen művészi műfaj.

Egy pillanatra térjünk még vissza az egyetemre.Minnesotában tényleg tanult színjátszást is?

A Minnesotai Egyetemen nagyon sok mindent tanultunk az újságírói etikától kezdve egészen a sajtójogig, de még a színjátszás is része volt a kurzusunknak. Nem gondolom, hogy utóbbiban maradandót alkottam volna, de legalább elmondhatom magamról, hogy én már alakítottam Blanche szerepét Tennessee Williams A vágy villamosa című színdarabból, méghozzá angol nyelven. Ma már ez egy olyan sztori, amit szívesen mesélek, de akkor egyáltalán nem éreztem ezt könnyű feladatnak. Ugyanakkor még ezzel együtt is mindez egy nagyon értékes és jó tapasztalatszerzés volt számomra.

Milyennek látta a CBS-t és az NBC-t belülről? Mennyiben másak, mint egy itthoni televízió?

Amint az előbb is mondtam, mielőtt kikerültem az egyetemre, én még csak pár alkalommal voltam bent a televízió stúdiójában, ezért akkor még sok összehasonlítási alapom nem volt. A kinti nagyoknál azonban már akkor is feltűnt, hogy milyen komoly mennyiségű technikai felszereléssel készítik a műsorokat. Aztán az is jól látszott, hogy mindenki hajszálpontosan tudja, mi a feladata és pontosan azt teszi, amit elvárnak tőle. Ez így együtt teszi ki azt a professzionális csapatmunkát, ami nélkül nem lehet jó műsort csinálni. Összességében az egészen az látszott, hogy fantasztikus profizmussal mennek ott a dolgok. Persze azóta már megváltozott a trend, és az egy ember, egy mikrofonnal és kamerával világot éljük, de akkor még minden más volt. 

Az eddigiekből úgy tűnik, szereti a kalandot. Tényleg így van? Mi volt a legextrémebb, amit kipróbált?

Valóban sok mindenben pionír vagyok. Akár a televíziós sportújságírást nézzük, amelyben az első nő voltam, aki elkezdett képernyőn dolgozni, akár azt, hogy nekem már akkor volt weboldalam, amikor más még nemigen tudta, mi is ez az egész igazából, és én már akkor blogot írtam – 14 évvel ezelőtt – amikor az még egyáltalán nem volt divatban. Ez persze az élet más területeire is igaz. Egy kollégámmal közösen csináltuk például a Koktél magazint, ami nyáron a vízről, a Balatonról szólt, télen meg a hóról és a síelésről. Nos, az egyik ilyen nyári adásban a legidősebb balatoni vitorlás tatjáról úgy köszöntem el a nézőktől, hogy közben egy hátra szaltóval beugrottam a vízbe. Egy másik műsornál pedig a bungee jumping is megvolt, mert azt mondták, hogy nem lehet hitelesen beszámolni róla, ha valaki nem próbálja ki. Azt hiszem, nem gondolták, hogy megcsinálom. Igazából azonban én minden ilyesmiben szívesen benne vagyok. 

Térjünk vissza a karrierre. A Telesportban kezdett, aztán következett a TV2, az ATV és most a Digi. Elégedett az eddigi televíziós pályafutásával?

Azt gondolom, hogy nem lehet hiányérzetem. Amikor a Telesportba kerültem, akkor újdonságnak számított egy nő sportriporterként. Közvetítettem tornát, ritmikus sportgimnasztikát, műkorcsolyát, és amíg ott voltam, részt vehettem minden nyári és téli olimpián is. Az jól látható, hogy nem vagyok egy ugrálós fajta, hiszen mindenhol éveket töltöttem el. Azonban az elmúlt két évben az életem olyan változáson ment keresztül, ami engem is változtatásra kényszerített. Így, bár azóta is folyamatosan képernyőn vagyok különböző műsorokban, már nem vagyok egyetlen csatorna belsős munkatársa sem, és ez így jó. Azt hiszem, elég nyomot hagytam a nézőkben, akik szeretnek és kíváncsiak rám ma is. Azt elárulhatom, hogy jó néhány műsorterv szinopszisa van még a tarsolyomban, és az elkövetkező években igyekszem ezeket megvalósítani.

Sportújságíróként melyik volt a legemlékezetesebb interjúja?

Én nem venném külön ennyire a sportot, mert sok emlékezetes interjúm volt. Hogy csak párat említsek a sok nagyszerű ember közül: Rost Andrea, Eszenyi Enikő, Kern András, vagy Szilágyi Áron. A legemlékezetesebb talán mégis azEarvin „Magic” Johnsonnal készített interjúm volt. Los Angelesben voltunk a kollégámmal és éppen a Koktél magazinnak készítettem anyagot, amikor „Magic”Johnson már a HIV fertőzését követően visszatért a Lakershez játszani. Beindult a riporteri ösztönöm, és addig telefonáltam, meg lógtam az NBA (az Amerikai Profi Kosárlabda Szövetség) ügynök nyakán, amíg a többi riporterrel együtt én is bemehettem az öltözőbe. Aztán a nagy ember – 206 centiméter magas – orra alá toltam a magyar mikrofonomat és kérdezni kezdtem. Először azt sem tudta ki kérdezi, de aztán lenézett a mikrofonok gyűrűjén keresztül és észrevett. Feltűnt neki a külföldi akcentusom, és elkezdett érdeklődni irántam. Ki vagyok, honnan jöttem, miért az interjú? Említettem neki, hogy csak azért jöttünk, hogy vele interjút készítsünk. Ami egyébként akkor és ott igaz is volt. Onnantól kezdve csak az én kérdéseimre válaszolt. Egy 15 perces anyagot készítettünk, aminek az eredeti, angol nyelvű változatát a Telesprottól még a Monte-Carlo televízió is megvásárolta.

Közben jogi doktor és sportdiplomata is lett. A MOB vezetőségi tagja, a Nemzetközi Sportújságíró Szövetség vezetőségi tagja, a Magyar Sportújságíró Szövetség első alelnöke. Hogyan fér össze a sportvezetői karrierje, a televíziózás és a család? 

Nagy logisztikai varázslat – mert ez már az -, de a férjemmel közösen megoldjuk. Igaz, minden dolgozó nő és anya ezt csinálja nap nap után. Nekem az a szerencsém, hogy van egy fantasztikus férjem, aki mindenben a partnerem. Mindketten elfogadjuk, hogy a másik szenvedélyesen szereti a szakmáját és úgy állunk hozzá, hogy ebben is egymás segítségére legyünk. Ha nekem van elfoglaltságom, akkor ő van a gyerekekkel, ő intéz és tart kézben mindent. Ha neki kell elmennie egy külföldi konferenciára, vagy előadásokat tart, akkor én tartom otthon a frontot minden tekintetben. Nagyon büszke vagyok a férjemre, aki egy kiváló orvos. A Prima Primissima díj átadásán Az év vállalkozójának választották az orvosi és egészségügyi vállalkozás területen elért eredményeiért. A Szövetségi munkáim is fontosak számomra. Büszke vagyok arra, hogy MOB tag, illetve a Nemzetközi Sportújságírói Szövetség vezetőségi tagja is lehetek, hiszen utóbbinál például a a 24 fős testületből egy afrikai hölggyel ketten vagyunk nők. A Magyar Sportújságírók Szövetségében első alelnök vagyok, ami azért különleges számomra, mert én vagyok az első nő ebben a pozícióban.

Ne menjünk el a könyvek mellett sem. Ha jól emlékszem 2002-ben írta az elsőt, és 2018. novemberben adták ki a negyediket. Miért kezdett el írni, honnan indult és hová jutott el íróként?

Az írás mindig is egy szeretett része volt számomra az újságírói szakmának. Én legalábbis így vagyok vele. Ezért én mindig is írtam, és mindig is írok valamit. Az első könyvem a Csisztu vizet a pohárba!egy önéletrajzi könyv, ami egyben egy korrajz is. Megtudhatták belőle, hogyan lesz egy kislányból élsportoló, hogyan találkozik először a külfölddel, a nyugattal, a Toblerone-val és a Milka csokival. Hogyan jut a ki egy külföldi egyetemre és még sok mindent abból a korból. Aki akkor már élt, az azt mondhatja, na, igen, emlékszel, az tényleg ilyen volt. Aki meg csak hírből ismeri azokat az éveket, remekül megtalálhatja benne, milyen is volt az élet akkoriban. Talán ezért keresik még ma is az emberek. A második könyvem a Webnapló és egyéb vallomások a webes posztjaim és dolgaim összegzése és bulvársajtós korszakomnak a feldolgozása volt. Ez utóbbiakat például a megnyert perekkel zártam le. A harmadik könyvemben - Kaszala Klaudiával közösen írtuk –a Rivális – élsportolók szemtől szemben, korábbi rádiós műsorokból élsportolók portréit mutattuk be. És aztán jött a 2018. novemberében megjelent Kisgyerek, kis gond. Ez valami vicc? című könyvem.

Igen, amiben már egy teljesen más témát dolgozott fel. Őszintén szólva, a könyve felütése nagyon megfogott. Egy halál, egy születés és megint egy halál szinte egyszerre. Hogyan élte meg az édesanyja elvesztésének a tragédiáját és a fia születésének boldogság élményét egy időben?

Az édesanyám a fiam születése előtt kilenc hónappal ment el. Krisztián 2006-ban az anyáknapja előtt nem sokkal született. Úgy lettem anya, hogy életemben első alkalommal nekem már nem volt kit felköszöntenem. Az édesanyám halála olyan fájdalom volt, amit nagyon nehezen tudtam elfogadni és feldolgozni. Olyan sok mindent kellett volna még megbeszélnünk! Mindig hiányozni fog. Ugyanakkor ott volt bennem a fiam születése, és az anyává válás boldogsága is. És ez a kettősség végtelen viharként dúlt bennem. Mindezt csak tetézte, hogy édesapám nem tudta elviselni édesanyám halálát és nem sokkal később ő is elment és én így teljesen egyedül maradtam. De volt sportolóként ilyenkor az ember összeszedi magát, örül a családjának, a második fiának, Adriánnak és ha fáj, akkor is megy és csinálja tovább.Legfeljebb kiírja magából a fájdalmát, mint én.

A férje, a gyerekei hogyan kezelik azt, hogy Ön egy ismert ember? 

Még nem találkoztam olyan civillel, aki ennyire jól viselte volna a párja ismertségét, mint a férjem. Amikor mi találkoztunk, akkor először édesanyám, aztán édesapám orvosa volt, és csak később kezdtük el megismerni, felfedezni egymást férfiként és nőként. Amikor már egy pár voltunk, sok lejárató cikk készült rólunk különböző lapokban, és mindketten ugyanazt tettük. Külön – külön bepereltük az összes hazugságokat leíró lapot – például a Blikket és a Napi Ászt – és minden pert meg is nyertünk. Megbeszéltük a férjemmel, hogy részünkről ezzel vége a dolognak. Nem rejtőzünk el, és nem takartatjuk ki a szemét, ha őt lefotózzák és a gyerekeinket sem dugdossuk a nyilvánosság elől, hiszen büszkék vagyunk rájuk, de nem is cél, hogy ők mindennap a médiában szerepeljenek. A férjemmel megbeszélek minden felkérést, akár nekem jön, akár közösen kapjuk, de csupán az értékes felületekre készülő interjúkat és azokat is csak ritkán fogadjuk el. Nem szeretnénk részt venni semmi olyan dologban, műsorban, aminek nincs tartalma, valamilyen értéke. Az nem a mi világunk, nem a mi értékrendünk, noha manapság egyre jobban elharapódzik, hogy ismert emberek és családok a közösségi médiában élik az agyonretusált életüket. Erről a jelenségről és persze sok minden másról is írok a most megjelent könyvemben, a gyerek sztorikon túl. Mi egyébként azt már kezdetekkor megbeszéltük, hogy az otthonunk tabu a média számára, és ehhez tartjuk is magunkat. Oda nem hívunk egyetlen kamerát vagy fényképezőgépet sem. A gyerekek már kezdik érteni, hogy én egy ismert ember vagyok, akit van hogy megállítanak egy fotóra, vagy kérnek egy autogramot. Ők ezt elfogadják, és a helyén kezelik ezeket a dolgokat.

Bár még messze van az idő, amikor ezt meg kell majd tennie, mégis, ha most kellene útravalót adnia a fiainak, mit mondana nekik?

Igazából a férjemmel az életünkkel, a saját példánk hitelességével szeretnénk számukra az irányt mutatni. Az a fontos, hogy tudják, mindenért meg kell dolgozni és a megoldás bennük van. Érezzék meg, mit szeretnének kezdeni az életben és hozzák ki magukból a maximumot, mi minden törekvésükben igyekszünk majd szeretve támogatni őket.

Interjúk

**SMARTSEARCH**
Gyorsan, szakértőktől az év mindennapján

Duguláselhárítás azonnal

Gyorsan, szakértőktől az év mindennapján

Vállaljuk zuhanyzók, kádak, fő lefolyó csövek, mosogatók duguláselhárítását, kamerás csővizsgálattal is. Elhárítjuk a dugulást, kitisztítjuk a csöveket és tisztaságot hagyunk magunk után. Hívjon minket ha duguláselhárításra van szüksége!